Prométheusz húga
Véltük, szerelmünk oly tiszta lehet, mint idegdúc szálon a képzelet. Istentől kölcsönzött arcokat teremtettünk tehát. Önképre rímelő csodát. Fellegvárakat. Hiába cáfolt ránk napra-nap. Játszottunk Krisztus-passziót, amilyet csak őrült vátesz kreál. A vad énem volt, s egod a vadász, hol Goethe, hol Leonidász. Csapdába csaltuk képzetünk. Madár lelkeddel a szívemhez értél, úgy adtál, hogy sohasem kértél. Nem eszméltem rá, hogy épp ekkép ikrásul az égi káosz. Hisz nem lehet pátosz vak embert fáklyával vezetni. Hittem, hogy uralod félelmeimet. Janus arcunk jobbik felét, hogy végzetét ki-ki elkerülheti, hogy a fájdalmak szőttesét felgombolyíthatod. Hittem, hogy birtokolhatjuk e képességeket. Poklot és eget. A jelek megcsaltak engem is. Katarzis helyett csak új kínok bugyra nyílt. Bávatag csillagok uralják az eget, s kezed kezembe hűvössel fonódik. Halódik bennünk a megváltó akarat. Hamuvá lett a görögtűz zsarátja. Száműzött szó köztünk: a hátha. Nincs, nem lehet újrakezdés! Illatos füst, rózsafüzér. A titkon várt éden is oda már, hisz a vár, mi eddig óvni látszott, önámító igékre épült.
Törvényt ült fölöttünk a sivatag hava.
Bayer Béla
A könyv az Antikvarium.hu oldalán rendelhető illetve vásárolható meg.